Stefanovits Péter - Városmorajlás

Megnyitó: 2014. november 19-én, szerdán 18 órakor. A kiállítást P. Szabó Ernő nyitja meg

VÁROSMORAJLÁS

A város más a torony tetejéről és más a torony tövében. Fentről, ha nem túl nagy, látni a szélét, ahonnan a mezők zöldek és a búzatáblák aranyszínűek, a folyócska vagy a patak is magányosan kanyarog, csenevész fák, bokrok szegélyezik, a falvak odébb, rezegnek a napsütésben és a párában. Persze a nagyvárost, mondjuk Chicago-t a Michigan tó partján az 557 méter magas Willis toronyból, nem lehet így egybe látni, ahhoz repülőből kell lenézni, amely átrepül felette és a megapolisz környéke már csak barnás foltok formájában érzékelhető. Lent ellenben, a kilátóhely tövében megcsap a nyüzsgés, vagy legalább a városi élet sürgés-forgása, amely azonnal magába szippant mindenkit. A felmenetelt a toronyba és az onnan lejövetelt nevezzük lépték váltásnak. Mert persze nem a város változik, hanem a látószöge. Ami fent néma és belátható, az lenn zajos és felfoghatatlan. Érdekes, hogy régebben a város volt az érdekes, mintha kívülről szemlélték volna, például a falu ellenében. Ádáz urbánus és népi-paraszti közti ellentét. Ma a szakszerűség nevében urbanizációról szokás beszélni, azaz nem arról, mi az ellentét, hanem arról, hogyan is burjánzik a városiasodás, amely győz mindenütt, mint a parlagfű. Mondjuk, ma már kis helyeken is találunk kínai üzletet. Vagy kólát és hamburgert. Egyébként pedig internetről minden, mindenhonnan elérhető.

Lenn, a nyüzsgésben, sürgés-forgásban a zajok mellett illatok, bűzök fogadnak, váratlan érintések. Mindez felgyorsítja, áthangolja az érzéseket és a gondolatokat. Ha az ember becsukja a szemét és csak a hangokra figyel, zümmögés, mormogás, morajlás, hallatszik, amelyekből mindig kiválnak a közeli, erős és egyedi hangfoszlányok. A falusi toronyból lejövet a csend tesz igazi hatást az elnyűtt idegzetű városi emberre. A hatást a távoli kutyaugatás, nyikorgás, kiáltás még inkább kiemeli. Az itt látható litográfiák is mutatják, hogy állítható Stefanovits Péter, első megközelítésben, a városi mormogások, morajlások művésze.

Ezt ki kell fejteni. Ius murmurandi: a kifejezés a véleménynyilvánítás szabadságát jelzi. De ha belegondolunk, a mormogás kezdetén és felerősödésekor még nem tudjuk, milyen vélemény gurul majd ki a hangzavarból, mint egy labda. Utólag lehet csak visszamagyarázni, hogy ezért volt, vagy azért. Miközben igaz, demokráciában szabad morogni, mormogni – de most nem ez a mi témánk. A morajlás, főként a növekvő, akár nyugtalanságot kelthet, ha nem tudni, mi az eredete. Moraj, amelyből lassan kiválik a közeledő lánctalpak csörgése. A stadionból kihallatszó másként folytatódik gól esetén, más, sóhajszerű, amikor elpackázzák a helyzetet. Igaz más a moraj, más a morgás. Morogni, a bajusz alatt egyedül is lehet, társaságban is végezhető, sőt, a kutya is morog. A lényeg mindkettőben a bizonytalanság, az, hogy nem nyilvánvaló, pontosan miért is kísérheti veszély ezeket a zavaros, semmiképpen sem zenei hangokat. Városban minden hang teret foglal el, szűk határokba ütközik és elhal vagy visszaverődik, torzul. A városban mindennek helye van, méghozzá elfoglalt helye. Sőt a foglalás gyakran másokat is zavar, hiszen például egy székre ritkán ülhetnek le ketten. Másként: két dudás nem fér meg egy csárdában. A morgások, morajlások helyfoglalása más természetű, ha keverednek, a zavarosságuk, nyugtalanító megfejthetetlenségük fokozódik.

 Az itt következő litográfiák, mint Stefanovits Péter más alkotásai is, a valami előtti állapotot érzékeltetik. Egyszerre ábrázolják azt, amit fenn a magasban és lenn a mélyben látni, érezni, hallani lehet. Még nem tudni mi lesz, de már érezni, hogy van. Mi van? Kérdések, félelmek, de még nem tragikus, nem szörnyű, nem is tündérien gyönyörű vagy sejtelmesen meleg. A kezdetek már itt vannak, a vég nincs még bennük. Igen, nem hideg és nem meleg, nem is halk vagy hangos. Ilyen a városi élet, amikor az ember belecsöppen. És ilyen az ember, amikor elhatalmasodik benne és körülötte a moraj.

GRANASZTÓI GYÖRGY