Nature/Természet

A természet mint fogalom a művészetben a mai napig a 17. századi klasszikus vidéki tájképeket, romantikus erdei képeket idézi. A realizmussal szemben a romantika követői a természet objektív megjelenítése helyett érzéseikre, fantáziájukra, képzeletükre hagyatkoztak alkotásaikban. Mégis felfedezhető egy igen szembetűnő különbség angol, francia és német illetve holland festők között a 17-18. század fordulóján. John Constable, William Turner vagy Caspar David Friedrich alkotásaiban a természet mint egyfajta mitikus képződmény jelenik meg. Ahogy utóbbi egyik barátja, Ludwig Tieck, író fogalmazott: „minden moha magában hordoz, minden kő elrejt egy titkot, mely nem engedi, hogy valaha le is tudjuk másolni, meg tudjuk fejteni teljes egészében”. Ez a felfogás vezet a természet fenséges, méltóságteljes, olykor túlmisztifikált leképezéséhez.
Ezzel szemben a holland művészeknél egészen másfajta attitűd figyelhető meg olyan alkotók, mint Jan van Goyen, Salomon van Ruysdael vagy később Andreas Schelfhout, Barend Koekkoek nem alkottak roppant hegyeket, nagyszerű erdei látképeket, vízeséseket. Bár vázlataikat a természetben készítették, a végleges képek mindig műteremben készültek. Ez a hagyomány tulajdonképpen napjainkig kitartott az azóta átívelő művészgenerációkon is: nem feltétlenül a természetre, a valódi kiindulópontra hagyatkoznak műveik megalkotásakor. A természetnél sokkal jobban érdekli őket az interpretáció, a saját olvasatuk, vagy egy kompozíció, anyag megidézése. Ez a szemlélet figyelhető meg a nature/természet című tárlatba során bemutatott alkotóknál is. 
Piet Mondrian azt vallotta, hogy a művészet soha nem lehet a természet hű másolata, mert egy másolat nem képes érzelmeket ébreszteni a nézőben. A természetet nem lehet reprodukálni, csak kifejezni. Ez a felfogás jellemző mind a 18. századi, mind a kortárs tájkép- és csendéletfestőkre. Jolanda van Neunen is közéjük tartozik. Igyekszik a természetet annyira „természetesen” visszaadni, amennyire csak lehetséges, ugyanakkor felteszi magának a kérdést: nem avatkozik közbe már pusztán a kamerája által, mellyel rögzíti a látványt? És valójában mit is hívunk természetnek, szépségnek? Műveivel csendes szemlélődést, az ember helyét keresi a természetben. 
Jorn van Leeuwen képeinek fő témája a Geranium Meteor, azaz a muskátli. A virágokat identitással felruházva, szinte portrészerűen festi meg, egészen a németalföldi hagyományokig visszanyúlóan ábrázolva azokat. 
John Konijn expresszív festészeti technikával írja le a mindennapi természetes valóságot, komplex színek összjátékával szürreális hatást létrehozva tájképein.
A természet korábbi, romantikus szemlélete mára talán megváltozott, de jelen korunk vizuális művészetben a természet neo-romantikus megközelítése visszanyerte eredeti helyét. A természet ábrázolásának módja megváltozott, Hollandiában ezt dolgozták fel a közelmúltban olyan kiállítások, mint a Nature Now, Ja Natuurlijk vagy a nArture illetve Magyarországon például Asztalos Zsolt Rezervátum kiállítása, a Kepes Intézetben Természet a kortárs művészetben címmel megrendezett szimpózium.
Elizabeth de Vaal festményei tájképek. A fák és növények metamorfózisát festi meg: burjánzó növekedést, mely egyszerre nyughatatlan és elidegenítő. Ez a fajta munkametódus részben magyarországi tartózkodásainak eredménye, ahol ő azt érzi: a növényi világból ősi erő árad.
Ellen Klijzing olyan objekteket készít, melyben a természeti és a technológiai világ lenyomatai ötvöződnek. Tárgyainak szépsége természetfeletti fejlődésre emlékeztet. A vitrinekben való bemutatás laboratóriumi körülmények hangulatát idézi meg, így a néző egyfajta tudományos kutatóként szemlélheti azokat. 
Michiel van Bakel magát olyan szobrászként definiálja, akinek a kamera van a kezében. Az ő eszközei kamerák, szkennerek és képalkotó algoritmusok, melyek az érzékeinek meghosszabbításai. Szándéka szerint videóiban sűríti az időt és a teret. Szeretné felébreszteni bennünk a technológia, a transzcendens valóság és jövő iránti csodálatunkat. 
Martinkó Márk videóiban a valódi, természeti képet már a rögzítés pillanatában manipulálja, torzítja a felvevő eszközzel. Hibaista csoport tagjaként a természetben lévő „hibákat” művészetébe is átörökíti. 
Zagyvai Sári fotóiban az eredeti képek részleteit fraktálszerűen sokszorosítja, ezáltal hoz létre egy természetesnek ható, de mesterségesen „tökéletes”, ismétlődő elemekből álló látványt. 
Környezetének csendes megfigyelője Takács Lídia, aki különböző médiumokon (fotó, videó, litográfia) keresztül veszi sorra az ember optimális helyét a természetben; vagy éppen mutat rá ironikusan annak hasztalan pusztítására. 
Egy természeti forma leképezése Orosz Klára műtáj-műtárgya, mellyel a kiállítóteret és saját installációját is emberközelivé, érinthetővé teszi, ezáltal létrehozva egy fesztelen, közvetlen interakciót alkotás (kiállítás) és befogadó között. 
Lukács Ildikó növénymunkái által valódi virágok kerülnek be a kiállítótérbe, melyek így egyfajta kanonizáció során műtárgyakká válnak. 
A fentiek alapján a természet már nem egy változatlan jelenség, hanem annak a kényszeredett gesztusnak az eredménye, ahogyan az ember a környezetét megváltoztatja. Az így megalkotott természet kiszámíthatatlanabb, mint valaha: genetikai meglepetéseket tartogat, káprázatosan fekete virágokat és elektro-biológiai fejlődést. Ez a változás feljogosítja a művészeket, hogy újraértelmezzék kapcsolatukat a természettel, és módot találjanak ennek vizuális leképezésére. Így jutunk el a Nature/természet koncepciójához, amelyben az eredeti, valódi természetre reflektálnak, többé-kevésbé klasszikus módon (John Konijn, Jorn van Leeuwen és Jolanda van Nuenen, Takács Lídia, Lukács Ildikó) vagy megalkotják maguk mesterséges természetét saját műtárgyaikon keresztül (Ellen Klijzing, Elizabeth de Vaal, Michiel van Bakel, Mrtinkó Márk, Zagyvai Sári és Orosz Klára).