Az érzékelhető határán - Más hangok

A hang az elmúlt évtizedek képzőművészetében egyre nagyobb teret nyerő médium, annak ellenére, hogy ez alapjaiban ellenkezni látszik a képzőművészet fogalmával. A hang kiterjedése időben és a maga absztrakciójában merőben különbözik az egyszeri képpé vagy plasztikus művé szervezett vizuális információtól, de még a többi időbeli műfajhoz (mint amilyen például a performansz- vagy videóművészet) képest is erőteljes a vizualitás szinte teljes hiánya.

A hanginstallációk gyakran meghatározó eleme a külső helyszínen készült, többnyire a kész műben már modifikált formában hallható felvétel (field recordings) valamint a szonifikáció – a nem hangzó jelek (kép, adat és ezek mátrixai) – meghangosítása. A felvett és újrajátszott zajokkal, környezeti- vagy a szonifikáció során generált hangokkal, hangrétegekkel újra vagy először szembesülünk azáltal, hogy a művészek beemelik őket a kiállítótérbe.

 

A hangfelvételi eljárások mára már lehetővé teszik olyan hangok előállítását és reprodukálását, melyeket egyébként nem érzékelnénk; vagy azért mert nem mindennapos hangkörnyezetünk részei, vagy mert az emberi fül számára erősítés nélkül nem hallhatók. A kiállítás olyan művek bemutatását tervezi,melyek az érzékelés, természetesen elsősorban a hang érzékelésének határmezsgyéire reflektálnak. A Műcsarnok termeiben a legutóbbi bő egy évtized néhány hanginstallációját mutatjuk be, magyar és külföldi művészek részvételével. Néhányan közülük a képzőművészet, néhányan pedig a zene felől közelítik

meg az ábrázolt tárgyat és az hanginstalláció felépítésének módszerét, akad azonban teljesen konceptuális reflexió is.

 

Más foglalkoztatja hans w. koch német zeneszerzőt, aki a kvintkört teszi szemléletessé egy interaktív installációval, mint Bernhard Gál osztrák művészt és zenetörténészt, aki otthona felvett hangjait sajátos módon elegyíti Alsógalla és a turulmadár történetének áthallásaival.

 

Christian Skjødt több mint 200 hangszóróból álló törékeny és finom installációja a Műcsarnok tetőablakán beszűrődő fényt teszi hallhatóvá, míg a Nagy Gergő által teremtett, elsötétített teremben lévő hangkörnyezet egyszerre csak egy embert fogad „magába”, aki odabent saját érzékeléséhez kerülhet közelebb.

Arturas Bumšteinas barokk színházak szélgépeinek hangját hozza a Műcsarnokba, a BINAURA csoport pedig olyan interaktív rendszert hoz létre, amit a megfigyelés önkéntelenül is átrendez.

 

Várnai Gyula A gondolat formájában egy mozgásforma rekonstrukcióját kísérli meg, hanghatások segítségével: egy nyílvessző képzeletbeli útjának, majd koppanásának hangját halljuk a grandiózus tárgyakká konstruált hangszórókból.

Gerardo Nolasco Magaña installációja kiterjedésében Várnai művének ellenkezője: egy kis hangszóró rejlik a Műcsarnok bejárata melletti egyik fán, amiből a Közép-Amerikában őshonos quetzal madár hangja szól.

 

Carsten Stabenow hasonló minimalizmussal egyetlen zongorahúrt mutat meg installációjából, ennél azonban sokkal több rejlik a tetőszerkezetben, ahonnan a zongorahúr rezonanciáit nyeri. Jozef Cseres Jon Rose-zal közösen a Rosenbergek állásfoglalásra késztető történetét mutatja be filmeken és vitrinben

lévő tárgyakon keresztül, az összeállítás kifejezetten a Műcsarnok terére készült. Ahogy Thanos Chrysakis, az Egyesült Királyságban élő görög művész is egy új hangkörnyezetet hozott létre erre az alkalomra.