Amikor egy művész, mint Porpáczy Zoltán naivan kiállítást szervez magának először is keres egy jó helyet, ahol elférnek az alkotásai és ahová egyébként is sokan járnak, kényelmes és ha lehet költség kímélő is... Pesten sok kortárs művészeket pártoló szórakozóhely van. Ha már egyébként is a törzshelye, akkor még egyszerűbb megszervezni.
Majd meghívja az ismerőseit adott időpontra - a kiállítás megnyitójára - és az ismerősei is meghívják az ismerőseiket. Pontosan úgy működik ez, mint egy rendes házibuli esetében.
De mi történik, ha a kiállítás témája is a házibulik emlékét idézi és erre rátesznek még egy lapáttal?
Érthetetlen okból a képek helyett a zene kerül a középpontba, igaz a hangulat világítás (félhomály) valamint a berendezés (zsúfolt asztalok, székek és kanapék) miatt a képek egyébként sem élvezhetők maradéktalanul. Hangosan hallgatjuk a régi slágereket, amelyek megihlették a művészt. Ő most is élvezi, néha táncol is.
Megüti a fülemet, hogy a 7 órára hirdetett megnyitó fél 9-re tolódik. Ezalatt bőven van időm elgondolkozni, hogy Táncdalok a retinán helyett talán hangzatosabb lett volna Slágerek a dobhártyán címmel népszerűsíteni az eseményt. Valamivel 9 óra előtt végre halkul a zene és megnyitásra kerül a kiállítás. Bár a megnyitóbeszéd elég kénytelen-kelletlen indul, de végül csak kialakul a lényeg. Ha lemaradtál róla, nézd meg a fenti videó részletet.
Egy házigazda a saját- és az ismerősei szórakoztatására szervez házibulit; kiállítás megnyitót pedig a művész és műalkotásai megismertetésére. A kettőt ötvözése hatalmas durranás lehetne, de ez jó szervezést és pontos lebonyolítást igényel.
Aki nem jutott el a megnyitóra, ne bánkódjon. Találkozzon a haverjaival Pótkulcsban és vegyék szemügyre a nyakukba lógó képeket – megéri nosztalgiázni rajtuk. Néhány pohár után akár dalra is fakadhatnak, de figyelem, február 24-ig kizárólag táncdalokat szabad énekelni!
