Egyszer csak úgy önmagunkkal, vagy valakivel, aki nagyon közel áll, mert közben és utána is lesz min csámcsogni (könnyedén vagy fennkölten, kinek-hogy); egyszer meg tárlatvezető kíséretével, hogy egy másik szemszögből is lássuk ugyanazt, amit eleve nagyon sok szemszögből lehet nézni, gondolni, szeretni, utálni, elutasítani, megmosolyogni, befogadni, megragadni, véletlenül elfelejteni, megérteni, megbámulni, elképzelni, vagy csak lenni hagyni.
Eddig mindig azt hittem, ha valaki fenntartással közelít a képzőművészet felé, mert annak a téveszmének a rabja, miszerint a képzőművészet élvezete csak egy nagyon szűk és korlátozott kategóriának a kiváltsága – hiszen az egyszerű kilenctőlötigdolgozó, túlórázó, hétvégéket bevállaló, mókuskerékbajnok úgysem érti, nem éri fel szellemileg, nem tudja megfejteni a sok rétegeket, mert a munka, mert a gyerekek stb. – na szóval, ha a mókuskerék társaimat szeretném meggyőzni arról, hogy ez nem így van, akkor olyasmi alkotások segítségével érhetem ezt el, amelyek “egyértelműek”: egy tájkép, egy reneszánsz kori narratív témájú festmény, egy klasszikus szobor. Nos, kezdem sejteni, hogy tévedtem. Talán sokkal hamarabb és könnyebben bele lehet rángatni valakit a képzőművészet világába egy olyan tárlattal, ahol a legtöbb kiállított tétel úgy tűnik, kifejezetten annak az ellentéte, amit a képzőművészetről általában elképzelünk mi, teljesen átlagos emberek.
A XX. századi avantgárd mozgalmakban benne van minden, amit akkor éreztünk, amikor kamaszok voltunk, és ami lassan legtöbbünkről idővel lemorzsolódik: az előző korok gátlástalan, a szemtelenségig, a kihívó pimaszságig elmenő megkérdőjelezése, a vadság, a meggyőződés, hogy nincsenek határok sehol, semerre, és hogy ez így jó, a gondolat, hogy mivel úgyis örök életűek vagyunk, bármi megengedett, bármit meg szabad tapasztalni, mindent ki lehet fordítani, széttépni, majd másképpen összerakni, és ugyanakkor annak a halvány sejtése (ami furcsa félelemmel, ellentmondásos visszafogottsággal, hallgatással és figyelemmel ajándékoz meg), hogy mindennek, amit csinálunk vagy mondunk, az értékét a végső bizonyosság hiánya megkérdőjelezi. Ezért az elszakadás sosem tökéletes, a másság sosem teljesen más, és a lázadás sosem végérvényes.
Így van ez a dadával és a szürrealizmussal is, hiszen a kiállításon végigsétálva elsőre talán sokkal inkább az az érzése támad az embernek, hogy egy játszóházban van, és nem művészeti tárlaton: itt egy biciklikerék, ott egy miniatűr kert egy dobozban, amott lóg egy kép, amin valaki bajszot rajzolt Mona Lisának, pár lépéssel odébb egy festőpaletta formájú, háromlábú színes asztal… Ezek mögé nehezen lehet elképzelni komoly, borzas hajú, ihlettel megszállt, az alkotás tudatától áthatott művészeket, mint inkább játékos, örök szabad szellemeket (na, jó: a borzas haj rájuk is illik), akik szerintem a legfontosabbat mondták el a mindenkori átlagembernek a művészetről. Méghozzá azt, hogy a művészet a szabadság egyik alapvető formája, mert nem csak azé, aki alkot, hanem sokkal inkább azé, aki szembesül az alkotással. Persze, ahogy ezt a tárlaton is tapasztalhatjuk, ez a bizonyos játékosság a tárgyakkal, anyagokkal, formákkal gyakran mély tartalmi tragikummal vegyül.
