Adorján Attila ezidáig fotorealista és hiperrealista olajfestményeivel vált ismert és keresett művésszé. Mostani kiállítása az Ari Kupsus Galériában nagy meglepetést tartogat a látogatóknak, hiszen egy egészen új oldalát ismerhetjük meg: 15 nagyméretű pasztell képét mutatja be, amelyeket Jeff Taylor a kiállítás megnyitóján méltán nevez a "Facebook generáció fotorealisztikus freskói"-nak.
Adorján Attila 1968-ban született Balassagyarmaton. 1986-tól a Gyémánt László Óbudai Festőiskola tanulója. 1991-1996 a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakára járt. Mesterei: Veress Sándor és Mauer Dóra voltak. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának. 8 neves képzőművészet díjjal rendelkezik.Azok számára, akik még nem jártak az Ari Kupsus Galériában elárulható, hogy ez a galéria egyben antikvitás is. A pompás antik műalkotások, bútorok ötvözése a kortárs képzőművészettel izgalmas párosítás; már önmagában egy vibráló, pezsgő alaphangulatot teremt.
A pasztell képek - sajátos anyaga miatt - üvegezett keretekben kerültek kiállításra. Sajnos az üveg tükröződő tulajdonsága most sem kímél. De biztos, hogy "Sajnos..."? Amikor másodszor nézzük végig a képeket, és megpróbálunk már nem csak a képek tartalmára koncentrálni - kiszűrve a tükröződést és fényvisszaverődést, hanem befogadjuk az egész élményt minden környezeti hatással együtt... elfogadjuk és részének tekintjük a háttérből visszaköszönő antik tükröt, vagy az ablakon át beszűrődő utcafrontot... a kiállítás egy újabb élménnyel gazdagít.
Próbáljuk majd ki, tényleg érdemes.
A képeken három természetazonos szín dominál: a föld barna, a lomb zöld illetve a szalma sárga. Érdekes azonban, hogy a színek - kevés kivételtől eltekintve - csak a környezet, az ember-alakokat körülvevő tér kialakításában játszanak erőteljes szerepet. Míg az emberek, az emberi test a legtöbb képen a papír tiszta, eredeti barnás színét örökölte. Csupán az arcokon körvonalazza egy-egy tökéletes pontossággal elhelyezett sötétebb vonallal az emberi természetet.
Elgondolkoztató, hogy vajon miért vannak ezek az üres, személytelen emberek mégis a középpontban. Valóban az ember van a világ - a művészet középpontjában? A képeken az ember kerül a figyelem középpontjába? Elsőre lehetséges...
...de elhalványulnak a háttérhez. Figyelmünket végülis a színes-mozgalmas háttér tanulmányozása köti le.
Ezek a műalkotások számomra rámutattak arra, hogy a lényeg valójában mindig a háttérben játszódik le. A történetet (jelen esetben a mondanivalót is) sosem csupán az ember - sokkal inkább a környezet, a háttérben futó események alakítják ki. Annyi végeláthatatlan aprónak tűnö dolog befolyásolja az embert, apró dolgok, amelyeket a háttérbe szorítunk - holott ezek teszik teljessé az életünket.
Attila képein a környezet szín- és formakompozíciója az, ami megadja a hangulatot, az érzelmeket és ez az ami elmeséli el az adott emberek történtét.
Na és akkor most nézzük úgy a képet, hogy figyelembe vesszük a tükröződéseket is - mert ugye az is ott van, talán mi is ott vagyunk, még ha az arcvonásaink nem ismerhetők fel. A történet máris itt és most van.
Legyen ez a kiállítás egy felismerés. A következő napokban figyeljük meg a környezetünket. Hogyan hat ránk, hogyan hat embertársainkra. Gondoljunk arra is, hogy annak a másik embereknek velünk szemben most éppen mi vagyunk a hátterében :)
