F. F. 2013 – Fiatal Festők csoportos kiállítása.

Adamkó Dávid és Holly Streekstra, Dallos Ádám, Farkas Dániel, Farkas Imre, Gazdik Péter, Halmi-Horváth István, Horváth Csaba, Horváth Dániel, Karácsonyi László, Kaszás Réka, Keresztesi Botond, Lapos László, Martin Henrik, Mayer Hella, Menyhárt Norbert, Richter Zsuzsa, Somogyi Laura, Süveges Rita, Szabó Ákos, Szabó Dorottya, Szántó István, Szász Sándor, Sztruhár Zsuzsa, Tamási Claudia, Tomas Piars,Tóth Angelika, Tóth Tímea, Tranker Kata, Veres Adrienn, Winkler Nemes Gábor

Adamkó Dávid 
a külső tér - belső tér viszonyát vizsgálja. Esetlegesnek tűnő helyzeteket von össze olyan egységbe, ahol a belső terek kinyílnak, exteriőrré alakulnak, de ez a kívül valójában kivetülés: a belső tér kiterjedése.

Dallos Ádám 
figyelme első tekintetre szinte provokatívan kifelé irányul. Utóbb mintha posztamensre is állítaná preparátumként szemlélt modelljeit: a kitömött állatokat. Ez a gesztus azonban mély és tartós, állandó önvizsgálatot takar. Keresést, az ellentétek, ambivalenciák feltárását, a szépség és a rend, az erő és a szelídség, a szerep és a lényeg ellentétének megragadását és feloldását a harmóniában.

Farkas Dániel 
(Kopin katalin szavaival élve) a látható és a sejthető határán mozog, ott, onnan szemléli az élet játékosnak tetsző, de sokszor drámai, vagy éppen bizarr szcénáit. A szemlélő a saját élethelyzeteire ismer, de máshonnan látja.

Farkas Imre 
figyelme a fény természetére, mozgására irányul. Kísérletező művész, aki már-már tudósi precizitással analizálja a jelenségeket. Mindeközben a változás oka, az eredeti és a másolat nem csupán a művészetben releváns viszonya izgatja.

Gazdik Péter 
tekintete előtt emberi játszmák bontakoznak ki. Kicsinynek tűnő tétekre játszott viadalok, banálisnak tetsző jelenetek, akciótöredékek ezek, mégis életjátékok, ahol a bűnök és erények, az esendőség és a küzdelem, végétre a bennünk rejtező szent és profán mérkőzése zajlik.

Halmi-Horváth István 
szüntelenül befelé figyel. Mintha önmaga régésze volna, úgy tárja föl és hozza felszínre a maga mélyrétegeit. A szigorú képi szerkezet absztrakciót sugall, noha valójában az elemi élményeit fegyelmezi renddé.

Horváth Csaba 
a véletlen természetét kutatja. Nyomokat keres és nyomokat hagy, és a rendeződés természetét vizsgálja. Számára a rend nem evidencia, nem definiálható tény, hanem eseti felismerés. Sérülékeny, de a megragadása elementáris élmény.

Horváth Dániel 
tekintete előtt a természetes mesterségesként, a játék valóságként jelenik meg – és mindez fordítva is igaz. Ebben a különös mikrovilágban egyszerre érezzük magunkat otthon – és idegennek.

Jakucs János 
figyelme az emberi közösségre vetül rá. Természetes életközösségeket ábrázol, melyek azonban éppen nem természetes állapotukban mutatkoznak meg. Szétmállóban vannak-e, vagy éppenséggel összerendeződnek? – a döntést a szemlélőre bízza.

Karácsonyi László 
egybe rakja az össze nem tartozót – mintha merő önkény, szeszély diktálná a mozdulatait. De műtárgyai profán ikonok, melyek már-már egyezményessé vált jeleket alakítanak újjá bizarr, mégis ismerős alakzatokká. Kultúránk voltaképpen parafrázis, utalásrendszer, átirat.

Kaszás Réka 
Figyelme egyszerre irányul a tudat és az érzelem működésre, természetének vizsgálatára. A mesterséges és az organikus feszültségét szemléli és ábrázolja. Sebzett, kordába szorított harmónia.

Keresztesi Botond 
mintha szervízkönyvből próbálná a darabokra esett világot összerakni. Játéknak látszik ez a művelet, pedig nem a kedély áradása készteti a mestert, hogy élhető, használható rendet alkosson az esendő tárgyak darabjaiból.

Lapos László 
úgy tűnik, szünet nélkül figyel. A valóságot, mint valóságot próbálja tetten érni a pillanatban, az áttűnésben, a változásban. Örökké mozgásban, örökké a határon, az átlépés, az áttűnés lehetőségét kutatva alkot – talán abban a hitben, hogy a megismerhető és a megformálható lényege azonos.

Martin Henrik 
a meditáció, a szemlélődés állapotában a végtelen és a véges, a kozmikus és a földi egymásban-létét vizsgálja. A testet hordózóként alkalmazza, hogy a működő szellemet képes legyen megjeleníteni.

Mayer Hella 
figyelme az egyensúly megbomlására és újrateremtésére koncentrálódik. Műveit a szimmetria-igény élteti, és a kicsi–nagy súlyozása, az ember és a létezés törékeny kapcsolatának érzékeltetése jellemzi.

Menyhárt Norbert 
képeit a hétköznapok élményvilága hatja át. Akár ha kandi kamerán át nézne a saját életébe, a profanitás adja humorának ízét, zamatát. Ám a léthelyzetek – hiszen a humor nem ismer tréfát – teli vannak feszültséggel, kiszolgáltatottsággal.

Richter Zsuzsa 
világát az esendőség, a kicsinység, a tűnékenység jellemzi. Örökös keresés, önvizsgálat, az elindított folyamatok szemlélése, a hatások nyomon követése, a finom rezdülések mély átélése motiválja újra meg újra. 
irányított véletlen

Somogyi Laurát 
az ábrázolás határai izgatják. Utóbb ezt a modell és az alkotó viszonyában vizsgálja, az eredeti és a másolat kontextusában. A másolat itt: átlényegítés, újra élesztés, inkarnáció. Az újraalkotott karakter, személyiség viszonya  – immár nem a modellhez, hanem – a megtestesült valósághoz válik elsődlegessé, talán kizárólagossá.

Süveges Rita 
figyelme természetes és mesterséges ellentétének és kiegészülésének elemzésére, kutatására irányul. A műtárgy és a szemlélő közti sáv, távolság egyszerre takarás és átjárás, közvetített és közvetlen valóság. A transzparencia örökös kihívás, a belehelyezkedés és az értelmezés mindenkire kiterjesztett kényszere és esélye.

Szabó Ákos 
az abszurd líraiság festője. Művei már-már rigorózusan tárgyszerűek, hétköznapiak és narratívak, mégis átlépnek az irreálisba. Vagy a közeg, amibe helyezi őket, vagy a nézőpont, vagy a kontextus eltéríti a szemlélőt, hogy a látványt biztonságos helyre „mentse le”. Nem a megrendítés szándéka motiválja, hanem hogy kibillentsen statikus, stabilitást ígérő helyzetünkből.

Szabó Dorka 
a sejtés és a valóság mezsgyéjén keresi a megformálás lehetőségeit. Műveit telítettség és üresség együtt jellemzi, s ez a köztes, lebegő állapot a létezés terét érzékelteti. Tudati és érzéki teret egyaránt, ahol a tervezett, racionális aktusok és a véletlen, öntudatlan események elválaszthatatlan együttállása a műalkotás maga.

Szántó István 
Mézágya többszörös áttétel. Átörökített hatások (Beuys, Erdély Miklós), az ezekbe való szellemi beilleszkedés – és a rájuk utaló parafrázis érzéki tárgyiassága, élet-szinonímája között lélegzik. A jelentésmező pedig tovább tágul: az objektet festményként ismét átlényegíti a művész.

Szász Sándor 
festményein nem elsődlegesen az ő figyelmének a tárgya és karaktere a döntő, hanem az, hogy a szemlélő figyelmét mire irányítja. Az ábrázolt szcénákon feszültség, dráma uralkodik, a rend megbomlott, az arányok eltorzultak, az élhető élhetetlenné vált. A tapasztalat komor sejtésbe hajlik.

Sztruhár Zsuzsa 
az emberi jelenlét nyomait kutatja. Ott is, akkor is, ha az ember csak, mint megfigyelő kap szerepet.  A tér és az idő a tudattól független létezők, az emberi beavatkozás, már a puszta belépés is, disszonancia. A műalkotás ezt a harmónia-hiányt időlegesen megszünteti, de érvényteleníteni képtelen.

Tamási Claudia 
mintha idegenekre nézne, úgy tekint az emberi világra. Itt-létünket esendőnek és esetlegesnek látja, s így is láttatja. Alakjai elválnak a tájtól, kívül rekednek. Mégsem szánandók, mégsem komikusak. Csak az önteltségünket fricskázzák, humorral, játékosan.

Tomasz Piars 
a tesre és a jelre koncentrál, úgy pedig, hogy a test is jellé válik, és a jel is a test része, kiteljesítője. A rekvizítum ütközik a korpusszal, de a korpusz érthetetlen a rekvizítumok nékül – jelző és jelzett szimbiózisa visszavonhatatlanul örök. Az önmagát hordozó lényeg és a rávetített tartalom immár elválaszthatatlanok egymástól.

Tóth Angelika 
figyelme az emberi közösségre, az emberi kapcsolatokra irányul. Mintha fotográfus volna, úgy választ ki esetlegesnek tetsző pillanatokat, melyekben – elhagyások, kitakarások, tehát lényegi döntések során – a magatartások összetevőit feltárhatja.

Tranker Kata 
arra figyel, hogy a látvány és valóság ellentéteiről és összefüggéseiről, ellentmondásaiból és együttállásaiból elmondható történetet alakítson. Reflexivitás és erős narrációs hajlam jellemzi a munkáit, melyek az ember és a természet konfliktusát, a kultúra felbomlását, önmagával való meghasonlását jelenítik meg.

Veres Adrienn 
álomvilágba visz. Nem rémítő álmokéba, hanem a szépség álomvalójába. Ám ez a szépség nem fokozás, nem tobzódás. Nem a megélt élet nagyszerűségének élményét kínálja – hanem komplementer világ. Akár ha a hiányzó létünket éreznénk kiegészülni áltata.

Winkler-Nemes Gábor 
az emberi tudat és a transzcendencia megbomlott, de még tetten érhető kapcsolatát kutatja. Festményei meditációs objektumok, melyek esélyt kínálnak a létezés terei közti átjárásra, a tudati, egyszersmind érzéki áttűnésre. Winkler a közvetítő művész megtestesítője.