Ezrek kíváncsiak arra, hogy mi a magyar

Beszámoló: | 2012-08-03 15:49:47

A nagy érdeklődésre való tekintettel az előtérben kivetítőn, a múzeum előtt pedig kihangosítva is követni lehetett a beszédeket és a koncertet, majd ezt követően a tárlat is megnyitotta kapuit. A nemzeti önazonosság a kortárs művészetben.

A kérdésre 52 magyar művész ad választ mintegy 150 alkotásával - legendák, örökségek, előítéletek, identitások. Az eseményt ami egyben az új díszterm felavatása is volt a Műcsarnok igazgatója és egyben a kiállítás kurátora, Gulyás Gábor, valamint L. Simon László, kultúráért felelős államtitkár nyitották meg.

A nemzeti önazonosság több mint két évszázada a hazai közgondolkodás meghatározó témája, amelyet számos műalkotás dolgozott fel, különösen a romantika utolsó nagy egységes stílusirányzata, a historizmus megjelenését követően. A reformkorban – a német nyelvű nemzet-karakterológiai értekezések nyomán – tudományos viták tárgya lett a magyar jellem is. A Millennium idején, majd a trianoni országvesztés utáni évtizedekben ezek a viták a korábbinál szélesebb körben éledtek újra: több száz értekezés született a témáról. Az utak hamar szétváltak: míg 1937-ben, a Szép Szó Mi a magyar most? című különszáma döntően a politikai baloldal értékrendje szerint kívánta a nemzeti kérdést újragondolni, addig 1939-ben a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című kötet konzervatív szemszögből vette sorra a lehetséges válaszokat. József Attila, Ignotus Pál és Fejtő Ferenc egyfelől, Babits Mihály, Kodály Zoltán és Ravasz László másfelől. A Műcsarnok kiállítása mindkét nemzeti hagyományt megkerülhetetlen kiindulópontnak tekinti. Nem a nemzeti identitás, a nemzeti sors klasszikus kérdésének művészeti illusztrációit láthatjuk, hanem arról kaphatunk képet, hogyan jelennek meg az erre adható válaszok a képzőművészetben. Mi a magyar most? Az 1990-ben visszanyert demokrácia, az Európai Unióhoz való csatlakozás, majd a gazdasági válság új aktualitást adott a kérdésnek. Ez a kiállítás nem kíván végleges válaszokat adni, de – e fontos diskurzus történetében első ízben – átfogó módon megjeleníti a kortárs képzőművészet reflexióit.
 
 
A kiállítás szekciói
 
Legendák
A legtöbb nép közösségi emlékezetében fellelhetők az ősi múlt tudományos szempontból tisztázatlan, de széles körben ható hősei, a valóságtól bátran elrugaszkodó történetei. A középkori krónikások többsége az eredetmondákat, a hitet adó, példamutató csodás történeteket ugyanúgy fontosnak tartotta rögzíteni, mint kortársaik viselt dolgait. Bár az akadémiai historizmus ezeket nem tekinti hiteles forrásnak, a magyar történeti tudatnak mindig is szerves része volt a Csodaszarvas legendája, a turulmadár mítosza vagy a hun-magyar rokonság. Az érdeklődő laikusok nem csekély része meggyőződéssel vallja, hogy ezek a múlt ködébe vesző mondák történeti alapokon nyugszanak. A mitológiai vagy történelmi alakokhoz kapcsolódó legendák ilyen módon – a tradíció valós vagy irodalmi elemeként – a mai magyar identitást is sok esetben befolyásolják. Az itt látható művek erre reflektálnak.
 
Örökségek
A magyar önazonosság, a magyar sors mint probléma mindenekelőtt szövegek révén hagyomá­nyozódott ránk. Az István király intelmeitől a középkori történetírók munkáin át napjaink értekező prózájáig és szépirodalmáig megrajzolható ív szinte befogadhatatlanul nagy. De megkerülhetetlen. A magyar karakterről született írások jelentős része jól szemlélteti az egyes korszakok kulturális és társadalmi elitjének széles körben ható, esetenként politikai programokba is beépült gondol­kodásmódját. A szövegekben szinte kezdettől fogva tetten érhető a „magyar kiválasztottság” és az ebből következő felelősség ideája.
Az itt elhelyezett „szövegdobozban” olvasható idézetek a XVIII. század végétől a XX. század végéig született magyar nyelvű írásokból valók – olyan, már nem élő szerzőktől, akik számára a kérdéssel való számvetés magától értetődő volt.
 
 
Előítéletek
Az előítélet kifejezést ebben a perspektívában a magyar jellegről bennünk élő – többnyire túlzásokon alapuló, leegyszerűsítő – készen kapott gondolati kép értelmében használjuk. Bár jórészt mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy a sztereotípiák sematizmusuk révén a gondolkodás ellen hatnak, ám ezeket, mint a társadalom által átörökített kulturális kategorizálási eszközöket nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Sztereotípia, hogy a magyarok zárkózottak, bánatosak, elszántak és megveszekedett lázadók, de ezek ellentéte is széles körben ható előítélet, sőt az ellentétek maguk is (például a sírva vigadás). Egy-egy motívum is képes sztereotipikussá válni, mint például a paprika, amely a magyar ember csípős nyelvére is utal. A tipizálást előtérbe helyező művészeti irányzatok munkáiban – amennyiben az ideológiai-politikai befolyás nem írta azt felül, mint a szocialista realizmus esetében – az előálló sémák gyakorta váltak illusztratív tartalmi elemmé. Napjaink vizuális művészetében is találunk erre példákat – itt viszont olyan művek láthatóak, amelyek reflexív viszonyt jelenítenek meg a magyar karakterhez kapcsolódó előítéletekkel.
 
 
Szerepek
Az etnikai közösségekben fellelhető társadalmi szerepek alapja végső soron az adott közösség, esetünkben a ma élő magyarok értékrendje. Ilyen módon árulkodó, hogy miféle hőseink vannak ma, milyen szerep-toposzok rögzülnek a kisebb és nagyobb közösségekben. Jelentősen befolyásolja az is a szerepek értékét, hogy milyen azonosulási lehetőségeket kínál a virtuális világ (televízió, internet, film), amely folyamatosan bemutatja és újrateremti számunkra a mai héroszokat. A megfeleltethetőség nem mindig egyértelmű, néha pedig nem is lehetséges – előfordul, hogy torznak vagy hamisnak érezzük a virtuálisan megképződő társadalmi szerepeket. A művészet elsősorban erre reflektál, de ezen keresztül a társadalmi értékrend aránytalanságaira, a mindennapok igazságtalanságaira és a társadalom margójára szorultak helyzetére is. Egyfajta kritikusi pozíció ez – az itt kiállító művészek esetében sok iróniával és öniróniával.
 
Ellentétek
Keleti és nyugati, kuruc és labanc, népi és urbánus – évszázadok óta jól leírhatók a mindenkori magyar társadalmat feszítő (nem egyszer szétszakító) ellentétek. A kétosztatúságnak nem pusztán értékrendbeli, hanem mentalitásbeli alapja is van – ahogyan azt a nagy magyar költők, Arany, Ady, Babits és Kosztolányi oly érzékletesen megírták. E szerint a hírhedt magyar pesszimizmus eredője nem a csüggedés, hanem a lélek belső vívódása. Az ellentétek feszültségéből fakadó titkos, lázító erő, amelyet a művészet sokkalta intenzívebb formában közvetít, mint ahogyan azt az egyes ember képes lehet átélni: a művészek tolmácsolásában egyenesen „halálosnak”, gyötrelmekkel telinek érződik a magyar levegő. A kettősségek nemcsak az egyes ember, a művész lelkét feszítik szét, hanem áthatják a hétköznapokat is. A politika és a kultúra területén egyaránt elviselhetetlen ellentéteket látunk, számos döntés és értékválasztás egy sajátosan magyar szekértábor-logikáról árulkodik. Mintha örökösen lövészárkokba lennénk beszorítva. Az elmúlt háromszáz év művészeti reprezentációiban a nemzet-karakterológia alapszínei jellemzően sötétek. A kortárs művek az ábrázolás sötétségébe beleszövik az irónia hol színe-váltó, hol harsány tónusait is, melyek révén könnyebben tudunk akár nevetni is önmagunkon.
 
Identitások
Azt, hogy miképpen viszonyulunk a morális értékekhez, milyen normákat követünk, döntően az identitásaink határozzák meg. Közösségi identitásunk alapja a nemzeti önazonosság, amely a közös hagyomány, emlékezet, szimbólumrendszer, nyelv révén alakítja normáinkat és viselkedési mintáinkat. Természetes, hogy ennek az óriási adománynak csak egy kis részét használjuk, s ebből a szempontból például különbözik a külhoni magyar, a magyarországi zsidó vagy a magyarországi cigány nemzeti önazonossága – a kettős vagy többes kötődés a magyar nemzeti identitás alapvető megnyilvánulási módja, vagyis a magyarság ilyen értelemben nem etnikai kérdés –, de az összetartozás érzésének alapja sokkal szélesebb, mint amelyre a különbözőségek visszavezethetők. A témával foglalkozó klasszikus tanulmányok, irodalmi és képzőművészeti alkotások jellemző koncepciója szerint a magyar sorsban Kelet és Nyugat találkozik, így az egyfajta állandó keresztúton állás. Az itt kiállított kortárs művek többsége nem pusztán kritikusan viszonyul ehhez a modern hagyományhoz, hanem más viszonyítási pontokat is megjelöl: földrajzi helyeket, épületeket, szokásokat, színeket, toposzokat. Mindeközben konokul ragaszkodik a saját múlthoz, saját elvekhez, saját szimbólumokhoz.
 
Kiállítók
 

Asztalos Zsolt, Benczúr Emese, Borsos Lőrinc, Borsos Róbert, Braun András, Bukta Imre, Csáji Attila, Csáki László, Cseke Szilárd, Csiszér Zsuzsi, Csontó Lajos, Csurka Eszter, Dezső Tamás, dr. Máriás, El-Hassan Róza, Eperjesi Ágnes, Erdélyi Gábor, Fabricius Anna, Farkas Ádám, fe Lugossy László, Fehér László, Gaál József, Gerber Pál, Gerhes Gábor, Gyenis Tibor, Horváth Dániel, Huszár Andrea, Imre Mariann, Jakatics-Szabó Veronika, Jankovics Marcell, Jovián György, Ilona Keserü Ilona, Kicsiny Balázs, Király András, Koronczi Endre, Kotormán Norbert, Kovách Gergő, Kupcsik Adrián, Mátrai Erik, Neuberger István, Nyári István, Péli Barna, Rónai Éva, Société Réaliste, Stark István, Szabó Dezső, Szirtes János, Szolnoki József, Szombathy Bálint, Szurcsik József, Szűcs Attila, Uglár Csaba

 

Kurátor: Gulyás Gábor

 
 
Támogatók: Nemzeti Kulturális Alap, Emberi Erőforrások Minisztériuma, Hargita Gyöngye
Médiatámogatók: MTVA, Tv2, Heti Válasz, HVG, InfoRádió, Index

Mi a véleményed a beszámolóról?

Helyszín

Műcsarnok
1146 Budapest; Dózsa György út 37

Kapcsolódó cikkek

Tudj meg többet:

Hirdetések (?)
Minden jog fenntartva © Kiállítás Járók Társasága
Az oldal használatával hozzájárul a cookie-k használatához. További információ